Felmondólevél helyett dupla fizetést kapott a magyar edző a Real Madrid elnökétől

A füzesabonyi születésű Tóth-Zele Józseffel, városunk Pro Urbe kitüntetettjével készített interjút a nemzetisport.hu.

A beszélgetés apropóját az adta, hogy Józsi bácsi vezetésével a Real Madrid FC öregfiúk csapata is részt vesz a Salgótarjánban január 27-én megrendezésre kerülő Gabora –gálán. A futball tornán a „királyi gárda” legendás játékosa José Emilio Amaviscát is a pályára lép majd. Az interjút az alábbiakban közöljük.

zele3

Tényleg otthagyta a motort egy fának támasztva?
– Ott bizony – mondja nevetve a 82 esztendős Tóth-Zele József, José, aki több mint harminc esztendeig dolgozhatott a Real Madrid korosztályos csapatainál, és aki szombaton a hagyományos Gabora-gálára kíséri a korábbi világsztárokkal érkező Real Madridot. – Nem volt az különösebben értékes járgány, bár ma is hálával gondolok vissza rá, mert végigrobogott velem és egy tanárral az országon, egészen a határig. Ott aztán letettük, elköszöntünk tőle, és átsétáltunk Ausztriába. Ötvenhatban tizenkilenc esztendős voltam, teli félelmekkel és reményekkel.

– Itthon Egerben futballozott a szökés előtt?
– Igen, tizenhét évesen már az NB II-es csapat védője lehettem, és azt mondták, nagy játékos válhat belőlem. Amikor Bécsbe érkeztem, egyetlen dolog volt fontos számomra, minél előbb csapatot találni magamnak, mert tudtam, hogy egyelőre csak a futballhoz értek, abból tudok talán megélni. Végül is így kerültem Franciaországba, ahol a Grenoble-ban szerepelhettem három esztendeig, majd ugyanennyi időt töltöttem el Párizsban a Red Starnál, amely akkor híres klub volt. A stadionja a népszerű Pigalle szomszédságában helyezkedett el.
– Profi futballista lett? Nem kellett dolgoznia?
– Természetesen profi szerződést kaptam, s amikor nagy ritkán sikerült hazatelefonálnom, és mondtam édesanyámnak, hogy hivatásos labdarúgó vagyok, ő folyton azt kérdezte, hogy „Jól van fiam, de mit dolgozol, miből élsz?” Én meg nem győztem magyarázni, hogy „anyám, nekem ez a foglalkozásom, a futballal keresem a kenyeremet”. Szegény sehogyan sem akarta elhinni, hogy azért adnak nekem pénzt, mert rúgom a lasztit. A lelkemre kötötte, hogy tanuljak, mert nem lesz belőlem senki.

– Megfogadta a mama tanácsát, hiszen azt olvastam, hogy nemcsak ballábas védő, hanem politológus lett.
– Sokat gondolkodtam rajta, hogy a futball mellett mit tanuljak, eszembe jutott, hogy vízügyi mérnök legyek, esetleg biológus, utóbbiba bele is kezdtem, de a gyomrom nem bírta a különböző vegyületekkel végrehajtott kísérleteket, így aztán a Közgazdaságtudományi Egyetemre iratkoztam be és politológusként diplomáztam.

– Ez már Madridban történt?
– Igen, akkor már ott éltem, hívott és szerződtetett az Atlético. Sajnos akkor már komoly baj volt a bokámmal, ami nem is jött rendbe, így bajnoki meccsen nem léphettem pályára a klub piros-fehér csíkos mezében. Addig igazából nem kötődtem egyetlen klubhoz sem, még itthon rajongtam a Fradi erőteljes, karakteres futballjáért, és csodáltam az Újpest technikás, látványos, gólra törő játékát. Franciaországban pályára léphettem a világhírű Raymond Kopa ellen is, úgyhogy volt rengeteg élményem a futballal kapcsolatban, de az igazi szerelem mégis csak ezután talált rám.

– Csak tippelek, a Real Madrid volt a szerelem tárgya…
– José Santamaría, a híres hátvéd hívott a Realhoz, mondván, foglalkozzak a fiatalokkal. Mindezt annak köszönhettem, hogy kezdő, zöldfülű edzőként egy harmadosztályú csapattal nem kaptam ki tizenegy-egyre, vagy tíz-nullára az erősebb riválisoktól, mint az elődeim. Emlékszem, akkor Santiago Bernabéu, a Real Madrid elnöke, akit mindenki csak Donnak hívott, azt mondta nekem: „José, rád bízom ezeket a tizenhét éves fiúkat, és majd megnézzük, húszesztendősen mi lesz belőlük…”. Mondanom sem kell, milyen nagy ember volt, tekintélyt parancsoló karakter. Eltelt néhány hónap, foglalkoztam a gyerekekkel, amikor egyszer magához hívatott, ült a székben szivarral a szájában, és azt gondoltam, most kirúg. Emelkedett hangon azt mondta: „José, nem tűrhetem, hogy az edzéseken kiabáljon, üvöltözzön a játékosaimmal…” Aztán intett, hogy mehetek. Vártam a felmondólevelet, ehelyett a hónap végén dupla fizetést kaptam.

– Mondjon néhány nevet, aki az ön keze alatt lett híres a Realnál.
– Volt egy különleges korosztály, amelynek EmilioButragueno, Míchel, Miguel Pardeza és Martín Vázquez is tagja volt, valamennyien sztárok lettek később. Mondhatnék jóval később született legényeket is, például ÁlvaroMoratát, a Chelsea csatárát, aki nyolc évvel ezelőtt még a Real ifivel járt Felcsúton a Puskás-Suzuki-kupán.

– Rendszerint eljön Felcsútra, vagy bárhova Magyarországra, ha meghívják, s ha a Realt kell képviselni. Nem mondják Madridban, hogy José, nincs ügyes gyerek a magyarok között, akit ide lehetne hozni, akiből új Puskás Ferenc válhatna?
– Mondják, persze, hogy mondják. A közelmúltban együtt lehettem Madridban Dunai Antallal, az Újpest egykori kiváló csatárával, és csak mondtam, mondtam neki, hogy lenyűgözve néztem az ő játékukat, a Titit, azaz Göröcs Jánost, Fazekas Lászlót, Bene Ferencet, Zámbó Sándort és persze őt is abban a nagy Dózsában, amely Európa egyik legjobb csapata volt. Anti hallgatta a lelkesedésemet és azt válaszolta, „José, neked megállt az órád, te azt gondolod, hogy még mindig a hatvanas-hetvenes években járunk”.

– Évtizedekig dolgozott edzőként, nemcsak a Real Madridnál, például segítette Kubala László munkáját is a spanyol válogatottnál. Mi lehet a baj a futballunkkal, miért nem fedezhet fel legalább egy tehetséget?
– A magyarok szinte sétálnak a pályán, míg az ellenfelek futva közlekednek. Hiányzik a dinamika, a gyorsaság. Én nem is fizikai gondot látok, sokkal inkább szellemit, mentálisat. A magyar hagyja magát lefutni, elnyomni, legyőzni. Valami kiveszett, eltűnt belőlünk, mert amikor én úgymond disszidáltam, rajtam kívül még megszámlálhatatlan tehetség hagyta el az országot, és húszból tizennyolc hazánkfia külföldön is karriert csinált. Tudom, hogy más idők voltak, de most nézzük meg, hány magyar játszik a határon túl, komoly bajnokságban. Ha Puskás Öcsi élne, azt mondaná, mit majmoljátok ti az angolokat, a németeket, a belgákat, vagy a brazilokat. Tudomásul kell venni, hogy mi magyarok vagyunk, a gyerekeink hiába akarják lefutni az edzésen a németeket, tízből nyolc alulmaradna, vagy hiába akarnak jobban cselezni, mint a brazilok, az arány itt is hasonló. Hozzánk és most nem hazabeszélek, a latinos, spanyolos, technikás, rövid passzos játék áll legközelebb. Ezt kellene erőltetni, ez a mi utunk.

– Jó hallani, hogy nem spanyolnak tartja magát, hanem ízig-vérig magyar ember maradt.
– Hiszen magyar vagyok, ezt sohasem tagadtam meg. Egy lányom és két fiam van, mindhárman tökéletesen beszélnek magyarul, mint ahogy a spanyol feleségem is, aki szerencsére még mindig mellettem él, lassan már hatvan éve Madridban. Szeretem a várost, de nagyon hiányzik Puskás Öcsi, akivel annak idején szinte mindennap együtt voltunk, csütörtökönként rendszeres estebédeken vettünk részt az éttermében, ő itta a fehér fröccsöt, én kortyoltam a vörösbort, és együtt szerettük az életet, Magyarországot és a Real Madridot.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy Cristiano Ronaldo a nyáron távozik a Realtól?
– Lehet, hogy meglepődik azon, amit mondok, szinte már biztosra veszem, hogy Ronaldo elmegy Madridból. Sokat tett ezért a klubért, de az elmúlt hónapokban alig lőtt gólt és nem tud vezéregyéniség lenni. Ráadásul amikor meglátta a hírekben, hogy a világon ő csak a hatodik legjobban fizetett labdarúgó, bement az elnökhöz, és még több pénzt kért, mire azt a választ kapta, 2021-ig tart a szerződésed, nem is olyan régen már emeltük az összeget, most nincs erre mód. Menjen. Nélküle is lesz Real, mint ahogy Alfredo Di Stéfano és Puskás Öcsi után sem állt meg az élet. Majd jön Neymar, vagy bárki, ez a klub akkor is a világ legjobbja lesz és az is marad.

– Mikor volt legutóbb Magyarországon?
– Sajnos néhány napja, amikor a bátyámat temettük. És most jövök Salgótarjánba, a Gabora-gálára a Real öregfiúkkal. Ha hívnak, ismét előadást tartok az edzőkonferencián, csak jó lenne nem azt látni, mint három évvel ezelőtt Debrecenben, amikor az ifjú kollégák közül többen a szemetes kosárba ívelték a mondókámat tartalmazó lapot…”