75 éves Tóth Benedek kézilabda utánpótlás edző
Tóth Benedek közel 60 éve van kapcsolatban a füzesabonyi kézilabda élettel. Először játékosként, ezt követően utánpótlás edzőként tevékenykedett az FSC-nél. Kezei alatt fiúk generációi nőttek fel és lettek a helyi kézilabda sport oszlpos tagjai. Az alábbiakban egy korábbi interjú olvaható, amelyben felidézi sportpályafutásának főbb mozzanatait.
„Mint minden gyerek, én is focizni akartam. A stoplis cipővel megrúgtak. Mondom, ez nem az én világom. Füzesabonyban volt még nagypályás kézilabda 1965-ben, és akkor átálltam a kézilabdához. Gyerekkoromban mi mindig hógolyóztunk, dobáltunk, célba dobtunk, tehát a dobás, az így bennem volt. Miután egy fél szezont játszottam 1966-ban megalakult kispályás kézilabda csapat helyben is. Középiskolásként a gyöngyösi ifiben játszottam 1968-an elvittek katonának, és amikor hazajöttem az akkori Fémművekben megalakult a csapat. Sirokba is jártunk fel kézilabdázni, ott már volt sportcsarnok. Ide járt le edző táborozni a válogatott is. Mi pedig megvertük Sirokot otthon, nagyon összerázódott ez a csapat. Ez az időszak kitartott 1980-ig, utána elkezdődtek a belső villongások és én eligazoltam Dormándra. Egyetlen egyszer igazoltam át Dormándra, pedig hívtak több helyre, magasabb osztályba is.
Később visszahívtak edzőnek a füzesabonyi ifi csapathoz. Kettő csodálatos korosztályom volt. Az első nagyon jó csapatommal meghívtak bennünket 1998-ban Szekszárdra az Adidas kupára. Elvertük a serdülő válogatott egyes csapatát, a kettes csapattól pedig két góllal kaptunk ki. Akkor ismerkedtem meg a Kiss Szilárddal, az utánpótlás szakágvezetőjétől, aki megkérdezte: Honnét jöttetek? Mondom, Füzesabonyból.
Meghívást kaptunk, hogy játszunk Veszprémben a Fotex – Zágrád Bajnokok Ligája mérkőzés előtt egy előmérkőzést a Fotex ifi csapatával. A lényeg az, hogy ott se vallottunk szégyent.
„A következő nagy csapatom a kétezres évek elején volt. Ezekkel a fiatalokkal is elmentünk Szekszárdra a 14. Radenska nemzetközi utánpótlás kézilabda-tornára. Nagyon jól szerepeltünk, talán még jobban, mint az előző gárdával. Volt ott valami nemzetközi megfigyelő, és akkor egyszer jött egy meghívás Szlovéniából az Izola -Koper nemzetközi tornára, amire 36 országból érkeztek csapatok. A szülők segítségével megszerveztük a kijutást, vonattal mentünk.
A lényeg az, hogy elkezdtük a tornát, a hollandokat vertük hat góllal, jöttek a svédek, vertük őket nyolccal. Jöttek az eredmények. Addig-addig, hogy a végén ott voltunk a döntő kapujában. Az osztrákokkal játszottunk, végül a hétméteres párbajban alul maradtunk. Így lettünk harmadikok.
Na, és volt ott pár érdekes dolog is. A PLER-rel játtszottunk egyenes kiesést, megvertük őket hat vagy hét góllal. Az edzőjük egy öreg hölgy volt és megkérdezte: Fiam, honnét jöttetek? Hát mondom, Füzesabonyból. Azt mondja: Hogyhogy nem tudok én erről a csapatról? A lényeg az, hogy hírünk ment és két akkori játékosból is élvonalbeli kézilabdázó lett.
Azt gondolom ezek a sikerek jórészt annak is köszönhetőek, hogy barátok voltak a játékosaim. Igazi közösségben dolgoztak a csapatak. Így volt ez, az én aktív játékos időszakomban is. Nyolc éven keresztül együtt szilvesztereztünk , együtt mulattunk. Edzés után nem hazamentünk, hanem a sportbüfében leültünk a lépcsőre, ott sörözgettünk, lengő tekéztünk, és a házainkat kalákában építettük. Olyan kézilabdás ház nem volt, ami nem kalákában épült volna.”
