„Nagyon sokat gondolok arra, hogy egy rossz álom csak.” Kinga küzdelme a rákkal.

A rák az a betegségtípus, amitől legbelül mindenki tart, és hisz abban, hogy mindig csak a „másik” kaphatja el, ő azonban soha. Mi történik akkor, ha mégis beüt a baj és éppen nálam diagnosztizálják ezt a kórt? Erről kevesen mernek és tudnak beszélni. Egy közeli ismerősöm Kinga volt olyan bátor, hogy elmondja a történetét. Kingánál januárban állapítottak meg rosszindulatú daganatot. Jelenleg kemoterápiás kezelésekre jár. Az otthonában készítettem vele interjút.

Korábban, hogy gondoltál erre a betegségre? Volt a közeli családodban olyan, akit rákkal kezeltek?

Igen volt, több is. Én halálos kórként tekintettem rá, hogy úristen ez egy halálos betegség! A tapasztalatok viszont azt mutatták, hogy egyre többen gyógyulnak ki belőle. Azt gondoltam, hogy ez engem soha nem támadhat meg. Nagyon ritkán voltam beteg, antibiotikumot 10 évesen vettem be utoljára. Persze gondoltam a rákra, és féltem is tőle.

Hosszabb vizsgálatok után derült ki nálad, hogy nagy a baj?

Nem. Már az első komolyabb vizsgálat kimutatta. Az orvos ott szembesített vele. A szövettan eredménye 2 hét múlva jött meg, de még az sem mutatta ki 100%-osan. Reménykedtünk. Újabb vizsgálatok sorozata következett, míg végleg bebizonyosodott: rákom van. Először hidegzuhanyként ért. Azt sem tudom, hogyan jutottunk haza a kórházból. Csak sírtam és arra gondoltam biztos meg fogok halni. Ki tudja, mennyi van még hátra? Lepergett előttem az életem. Nagyon fiatalon kaptam el ezt a nagyon súlyos betegséget. A családom és a barátaim rengeteget segítettek, hogy túllendüljek a kezdeti sokkon. A pozitív gondolkodás is sokat segített.

Mit mondtak az orvosok ? Ebben a helyzetben kaptál teljes körű felvilágosítást az esélyeidről és a rád váró terápiáról?

Nem igazán kaptam. Még én kérdeztem rá: meg fogok halni? A válasz az volt, hogy nem ebből ki lehet gyógyulni, de nagyon akarnom kell. Túl sok biztatást azért nem kaptam. Ma már felkészítik az embert, ha olyan súlyos az állapota, hogy mennyi ideje van hátra. Nekem ilyet nem mondtak. Debrecenbe kerültem egy onkológushoz, újra megvizsgáltak tetőtől talpig. Végül arra jutottak, nem műtéttel, hanem kemoterápiával kezdünk. Majd három hónap múlva kiderül, hogy a gyógyszerek mennyire zsugorítják össze a daganatot.

Mennyi döntési lehetőséged van egy ilyen helyzetben?

Nincs választásod, az orvosokra bízod magad. Persze akkor még nem tudtam milyen rosszul leszek a kemoterápia után. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem feladom, nem csinálom tovább. De folytattam. A kemóra 3 hetente járok és utána még kettő hétig itthon is szedem a gyógyszereket. Utána egy hét pihenő jön. Az eleje mindig a legrosszabb: gyengeség, étvágytalanság és hányinger. A pihenő alatt már jobban érzem magam, de ez sem száz százalék.

Lelkileg mennyire visel meg amikor ott vagy az onkológián a kezeléseken?

Nem is gondoltam volna, hogy mennyi ilyen beteg ember van. Mindig azt látom, hogy én vagyok közöttük a legfiatalabb(nevet) Egymásban is tartjuk a lelket, megosztjuk a tapasztalatinkat. Egy 15 ágyas kórteremben kapjuk a kezeléseket. Mindenki személyre szabottan kapja meg a gyógyszer koktélját. Akikkel én beszéltem, mindenkiben megvolt a hatalmas élni akarás. Az is meglepett, hogy milyen kedélyes a hangulat. Volt olyan tanárnő, aki másnap indult órát tartani. Csodálom a lelki erejét.

Az ember ilyen súlyos betegen a hivatalos gyógymódokon túl is keresi az alternatív terápiákat. Te is hasonlóan kutattad a másfajta gyógyítási módszereket?

A barátnőim segítségével találtam rá dr. Horváth József rákkutatóra, aki a CDB-ét ajánlja alternatív terápiakánt a kemoterápia ideje alatt. A CDB olaj és paszta csökkenti az ilyenkor fellépő kellemetlen mellékhatásokat és van, akinél gátolja az áttétképződést. A barátnőim gyűjtést szerveztek, így tudtuk megvásárolni ezt. Nem egy olcsó dolog, mert a 12 napos kúra 144 ezer forintba kerül. Nekem pedig 3 hónapos a kemoterápiám. Hiszek benne, hogy ettől jobban vagyok.

Hogyan viszonyult hozzád a környezeted, amikor kiderült a betegséged? Hiszen egy kisvárosban élünk és Téged elég sokan ismernek.

Az első időszakban nem nagyon mentem az utcára, megmondom őszintén. Nem is nagyon volt kedvem. Viszont rengetegen keresetek meg telefonon és a facebook-on keresztül is. Olyanok is, akikkel több éve nem beszéltem személyesen. A barátnőim gyűjtést szerveztek és az adományokból már a negyedik adag CDB-ét vásárolták meg nekem. Ez csodaként ért, hogy mennyi segítőkész ember él a környezetemben. Hihetetlen ez az egész! Örök hála mindenkinek. Nagyon szépen köszönöm, ez rengeteg erőt ad nekem!