Zoé – Kicsi gyermek nagy küzdelme

Múlt vasárnapi cikkünkben – melyben megtudhatták, milyen az iskola egy elsős leányzó szemével – azt ígértem Önöknek, hogy a sulikezdés élményei mellett megismerhetik a kis Zoé életének történetét…

Hegyaljai Zoé 2009. április 11-én született, Debrecenben. Ebben – azon kívül, hogy a csöppség József Attila születésnapját, azaz a magyar költészet napját választotta a világrajövetelre – még semmi különös nincs. Ami különlegessé teszi Zoét az az, hogy 24 hétre és 3 napra született császármetszéssel, extrém kis súllyal. Születésekor mindössze 45 dkg volt.

Kedves Anyukák és Apukák! Gondoljanak csak bele, hogy milyen érzés volt kezükben tartani újszülött gyermeküket. A normál súllyal, időben érkező, egészséges apróságok is elvesznek az apai kezek között… Törékeny kis csodák, bőrük puha, alig mer kezdetben hozzáérni az ember. És emlékezzenek csak vissza: miért aggódtak, vagy mire gondoltak a baba születése után? Vajon elmúlik a szülés miatt kialakult kis bőrpír a pici arcáról, kik jönnek majd látogatni, hogy fog majd menni a pelenkázás, fürdetés, etetés …?

A kis Zoé családjának azonban más, rémisztő dolgokkal kellett szembenéznie. A mára kisiskolás, életvidám kislány életének történetét édesanyja, Hegyaljai-Munkácsi Mária tolmácsolásában olvashatjuk. (Szerettem volna kérdéseket feltenni neki, azonban úgy éreztem, egy édesanyát erről nem kell kérdezni, hiszen egyik történés hozza magával a másik emlékeit…)

Gyermekünk idő előtt érkezett, mert HELLP-szindrómás lettem – magas vérnyomás, fehérje a vizeletben, méhlepény-öregedés. Életmentő műtétet kellett végrehajtani, elsősorban engem mentettek, ebben az esetben a pici élete „csak” másodlagos volt. Annyira rossz volt a vérképem, hogy ha nem veszik ki a kicsit, mindketten meghalunk. Ő 24 hetes és 3 napos volt, így az esélye az életben maradásra 53% volt – mivel ekkor már betöltötte a 24. hetet, így meg volt az 50 %, emellett pedig minden betöltött nap plusz 1 % esélyt jelentett számára. Az életben maradásért küzdöttünk! Akkor még nem tudtuk, hogy lesz-e maradandó károsodása, mozgásszervi problémája, vagy akár szellemi fogyatékossága. Nem voltunk erre felkészülve, nem lehet erre felkészülni!

…A szülésznőnek először nem tudtam nevet mondani, nem jutott eszembe, lefagytam. Aztán valahonnan a Zoé név ugrott be, pedig ez aztán tervben sem szerepelt! A műtétkor megkérdezte az orvos, hogy fogják hívni a kicsit? Zoé lesz – mondtam. Ekkor a doki rám nézett, majd mosolyogva megkérdezte, tudom-e mi a név jelentése. Fogalmam sincs – feleltem. Mire az mondta, hogy életet jelent. Ekkor kiemelte a pocakomból, és Zoé a maga kis 450 grammjával felsírt.

Bár szombat este érkezett, én csak hétfőn reggel láttam. A császár után 24 órás megfigyelés következett, aztán vasárnap este 10 óra volt, hogy lekerültem a terhespathológiai osztályra. Akkor sem fizikailag, sem lelkileg nem voltam még felkészülve, hogy lássam csemetém. Hétfőn reggel erőt vettem magamon, elmentem a koraszülött osztályra.

Azt hittem, hogy készen állok… de tévedtem! Amikor megláttam az inkubátorban, tele csövekkel a pici, parányi kis testet, aki akkora volt, mint a tenyerem, csak álltam és néztem…. pár percig csak bámultam. Ez után kijöttem, és csak azt kérdezgettem, miért pont én? Miért így? Istenem, csak életben maradjon! Csak ne legyen semmi baja!

Zoé – édesanyja óvó kezével

Az idő telt, és minden kérdésünkre azt a választ kaptuk, hogy „babafüggő”. Nehéz volt ezt elfogadni, semmi pontosat nem tudni. Majd eltelt kb. két hét, és rá kellett jönnünk, hogy tényleg minden babafüggő! Minden rajta múlik, hogy mennyire erős, mennyire akar élni. Hát Ő akart!

Eleinte magamat okoltam, hogy én akartam ezt a picit, és hogy „beleszóltunk” a természet rendjébe, mert Zoé lombikos baba. Aztán elszégyelltem magam, hogy itt van ez a pici, aki küzd, erőn felül… és én pedig csak a miérteket keresem. Ő adott nekem erőt, hitet, biztatást, reményt – pedig nekem kellett volna…

Nagy szerencse, hogy a debreceni koraszülött osztályon voltunk! Ott lehettem vele, 8-23 óráig vihettem neki az anyatejet 3 óránként. Vele lehettem 1 órát, vagy másfelet. Ezt nem minden kórházban engedik meg!

Azóta rengeteg mindenen vagyunk túl: műtötték a ductusát, mely a szív és a tüdő közötti vezeték, ami normál időre született babáknál bezárul, neki azonban hol kinyílt, hol bezárult.

Mikor a kardiológus azt mondta, hogy meg kell műteni, én nagyon féltettem, ekkor volt 660 grammos. A műtét jól sikerült!

Amikor kikerültünk az intenzívről, akkor már többet lehettünk együtt, már napközben velem lehetett, ekkor már 1400 grammos volt. A doktornőnk megengedte, hogy lemenjek vele az udvarra, sétálhattam vele a parkban. Szinte egész nap kint voltunk. Pár hét múlva éjszakára is megkaptam, már éjjel-nappal együtt lehettünk! Elmondhatatlan érzés volt!

Nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, sok mindenen vagyunk túl. Napi 24 órában azon aggódtam, hogy mond-e a doktornő valamit: ha mond, akkor az jó lesz-e vagy rossz. Ha nem mondott, akkor az végül is jó volt.

Pár hét múlva mindkét szemét lézerezni kellett, ráadásul kétszer is… Ez után már hazaengedtek volna, de a szeme miatt maradnunk kellett, úgy volt, hogy szemspecialistát kell hívni, mert a látása volt a tét. Azt mondta a szemész doktornő, hogy a műtéttel sem biztos, hogy jobb lesz a pici szeme, inkább kockáztassunk egy hetet, várjunk. Ugyanis a picik szeme 46 hetes korukig változik. Egy hét múlva azt mondták, jobb, mint a múlt héten, várjunk még egy hetet, aztán még egy hetet. Ezt a 3 hetet senkinek nem kívánom! …Zoé akkor már „nagylány” volt a maga 1900 grammjával. Emlékszem, egyedül vittem az ölemben a szemklinikára. Nagyon szerencsések voltunk, a szeme jól alakult, meggyógyította magát!

A szülést nagyon nehéz 4 hónap követte, testileg, lelkileg, anyagilag és érzelmileg egyaránt. Távol a családtól megvívni mindennapi csatánkat az életért, az életben maradásért… Az első adagja mindössze 2 ml – vagyis kettő milliliter – anyatej volt! Ezt naponta emelték, mert jó volt az emésztése: volt pisi, volt kaki – minden kis „apróságnak” örültünk. Bár nehezen gyűltek a grammok, de türelmesek voltunk. Ő pedig nagyon erős volt. Rengeteg erőt adott nekem. Legelőször, mikor megfoghattam, két hónapos volt. Ez elmondhatatlan érzés. Ezt csak az tudja, aki ezen átmegy. Normál esetben is egy megható érzés, amikor az anya átölelheti a kicsijét. De ott, nekünk teljesen más volt: tele csövekkel, vigyázva, nehogy összetörjem a pici csontját… elmondhatatlan milyen érzés volt!

Zoé először lehet szerető anyukája karjaiban

Mikor Zoé kikerült az intenzívről, mindenki imádta, mindenki tudta, hogy ki az a Hegyaljai Zoé. Történelmet írtunk! Végül egészségesen jöttünk haza, kemény 4 hónap után, 2100 grammosan.

Nagyon sokat köszönhetünk a DEOEC Koraszülött Osztály minden dolgozójának! Örök hála azért, amit a pici lányunkért tettek, szeretettel, odaadással, türelemmel. Köszönjük a gondoskodást, a törődést. Köszönünk MINDENT!

Egyszer elmentünk az Agria Parkba, sétáltunk, Zoé a babakocsiban volt. Elment mellettünk két idős néni, akik csodálkozva néztek az izgő-mozgó pici lányra. Megállítottak, majd így szóltak: ne haragudjanak, de szeretnénk megkérdezni, hogy az ott egy igazi baba. Mi majdnem röhögőgörcsöt kapva, de persze visszafogva magunkat válaszoltuk, hogy igen, az. Mire mondták, hogy milyen picike! Mi pedig mondtuk, hogy már nagy is, mert 450 grammal született. Csak néztek… nem értették. Majd ismét mondtuk, hogy 45 dekagrammal. Na, akkor kerekedett ki a szemük, még nagyobb csodálattal nézték, és gratuláltak, minden jót kívántak.

Kb. három évvel ezelőtt azt vettük észre, hogy amikor Zoé meg van fázva, nem hall rendesen. Voltunk vele több helyen, azt mondták, hogy nagy az orrmandulája, de volt, ahol azt, hogy mivel extrém kis súllyal született, még nem alakult ki teljesen a hallójárata, várjunk. Aztán már volt, hogy kiabálni kellett Zoénak, mert annyira nem hallott. Ekkor a gyerekorvosunk javasolta, hogy menjünk Budapestre a Semmelweis Egyetem Audiológiájára. Altatásos vizsgálattal állapították meg, hogy a lányunk hallássérült mindkét fülére. A doktornő azt mondta, azért kell a hallókészülék, hogy az iskolában ne az vegye ki az erejét, hogy meghallja, amit a tanár néni mond, hanem arra figyeljen, hogy megértse. Nekem ez is nagyon nehéz volt! Újabb akadály, amit le kell győznie, amit le kell győznünk. De Ő ismét bizonyította azt, hogy erősebb, mint én! 3 és fél évesen szemüveges lett. Ő ezt is egyik pillanatról a másikra elfogadta.

Összegezve a dolgokat: nagyon sok mindenen vagyunk túl, és tudom, hogy nagyon sok minden van még előttünk. Azonban úgy érzem, hálás vagyok a sorsnak, az angyaloknak, vagy legyen bármi, ami vagy aki vigyázott Rá, az én kis csodámra! Azt szokták mondani, hogy minden okkal történik… bár még nem tudom, hogy miért így kellett lennie, de az biztos, hogy előbb vagy utóbb kiderül. Próbára tett az élet, folyamatosan tesztel, újabb akadályokat gördít elénk… de mi nem adjuk fel! Ezt a történetet is azért mondtam el, hogy másoknak erőt, hitet és reményt adjunk! Mert mindig van remény!

Zoé – első osztályos nagylányként