Neveket akartunk hallani. Most megkaptuk őket. De mihez kezdünk velük?

Hetven évvel 1956. november 4. után megnyíltak az állambiztonsági nyilvántartások. Több tízezer név vált kereshetővé, és a múlt egyszeriben személyes közelségbe került. Nemcsak országosan, hanem itt, Füzesabonyban is. De vajon mit kezdünk azzal, amit megtudunk?

„Neveket akarok hallani” – énekli a Kárpátia zenekar az 1956-os forradalmat követő megtorlásokról szóló dalában.

Most, 2026. november 4-én, napra pontosan hetven évvel azután, hogy a szovjet hadsereg megindította a forradalom leverésére és a Nagy Imre-kormány megdöntésére irányuló támadást, valóban kaptunk neveket.

Igaz, nem elsősorban azokét, akik a Kádár-rendszer elnyomó gépezetét irányították, hanem azokét az állampolgárokét, akiket az egykori állambiztonság beszervezettként, hálózati személyként tartott nyilván.

Ők voltak azok, akiktől a politikai rendőrség információkat várt a munkahelyükről, ismerőseikről, kollégáikról, olykor még a barátaikról is. A rendszer a társadalom szinte minden rétegében igyekezett kiépíteni kapcsolati hálóját. A köznyelv egyszerűen csak besúgóknak nevezte őket.

Csakhogy e mögött a szó mögött nagyon különböző emberi történetek húzódhatnak meg.

A rendszerváltás idején, 1989–90-ben mindezek nyilvánosságra hozatala valódi társadalmi szembenézést jelenthetett volna. Akkor még sokkal többen éltek az egykori hálózat tagjai közül, és lehetőségük lett volna elmondani saját történetüket.

Hogyan szervezték be őket? Önként vállalták az együttműködést, vagy megfélemlítették, megzsarolták őket? Jelentettek másokról, vagy éppen igyekeztek kijátszani a rendszert?

Ezek a kérdések akkor is fontosak lettek volna, és ma is azok.

Az elmúlt harminchat évben különböző politikai színezetű kormányok váltották egymást, de az állambiztonsági múlt átfogó feltárása és a hálózati nyilvántartások széles körű nyilvánossága elmaradt.

Időről időre persze előkerültek nevek. Politikusoké, ismert közéleti szereplőké, művészeké. Az ügynökmúlt kérdése azonban gyakran politikai csatározások és lejárató kampányok eszközévé vált, miközben a társadalom többsége továbbra sem láthatott tisztán.

Arról pedig végképp keveset tudhattunk, hogy egy olyan kisvárosban, mint Füzesabony, kiket tartott nyilván az állambiztonság.

A TISZA-kormány választási vállalását követően az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) november 4-én megnyitotta a nyilvánosság előtt a több tízezer nevet tartalmazó, interneten kereshető állambiztonsági adatbázist.

A nyitottaktak.hu oldalon hozzáférhetővé váltak az egykori 6-os kartonok, a beszervezési naplók és a mágnesszalagokon fennmaradt hálózati nyilvántartások adatai.

Szinte azonnal megindult az országos keresgélés. Egyházi vezetők, tudósok, művészek, közéleti személyiségek nevei kerültek a figyelem középpontjába.

De nemcsak a hírességekre kíváncsiak az emberek.

Sokan a saját településükön, egykori munkahelyükön, ismerősi körükben, sőt akár a családjukban keresik az érintetteket.

És bizony, helyben is lehetnek ismerős nevek. Akár olyan embereké is, akik ma is aktív tagjai a közéletnek.

Itt azonban érdemes megállni egy pillanatra.

Az, hogy valakinek a neve szerepel egy állambiztonsági nyilvántartásban, önmagában még nem mondja el, hogy mit tett valójában.

Voltak, akiket meggyőződésből, úgynevezett hazafias alapon szerveztek be. Másokat fenyegetéssel, zsarolással vagy valamilyen korábbi ügyük eltussolásának ígéretével vettek rá az együttműködésre. Sokan egészen fiatalon, húszas éveikben kerültek az állambiztonság hálójába.

Egy személyes emlékem különösen élénken él bennem.

Egykori főiskolai csoporttársam 1989. október 6-án írta alá a beszervezési nyilatkozatát. Akkor, amikor már szinte mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a Kádár-rendszer napjai meg vannak számlálva.

Mi vihetett rá valakit egy ilyen döntésre, éppen akkor?

Félelem? Meggyőződés? Megfelelési kényszer? Vagy valami egészen más?

Nem tudhatjuk pusztán egy név vagy egy nyilvántartási karton alapján.

A most megnyitott adatok ugyanis sok esetben nem árulják el, hogy az érintettek ténylegesen jelentettek-e, milyen információkat adtak át, okoztak-e kárt másoknak, vagy éppen megpróbálták elszabotálni a rájuk bízott feladatot.

Ezért a nyilvánosságra került nevekkel felelősen kell bánnunk. Az iratok feltárása nem jelenthet automatikus ítélethirdetést.

Úgy gondolom, akik érintettek, és ma még lehetőségük van rá, sokat tehetnének azzal, ha őszintén elmondanák a történetüket.

Elsősorban a családjuknak, barátaiknak, közvetlen környezetüknek. De akár a szélesebb nyilvánosság előtt is.

Nem feltétlenül azért, hogy magyarázkodjanak. Sokkal inkább azért, hogy végre megismerhessük az egyes nevek mögött rejlő emberi sorsokat.

Hogy megérthessük, miként működött egy olyan rendszer, amely képes volt bizalmatlanságot ültetni családtagok, barátok, munkatársak közé.

A FüzesHírek nyitott ezekre a beszélgetésekre. Ha valaki szeretné elmondani saját történetét, bemutatni a beszervezésének körülményeit, vagy tisztázni az állambiztonsági iratokban szereplő adatokat, annak szívesen biztosítunk lehetőséget.

Mert a múlt feltárásának nem az a célja, hogy újabb sebeket ejtsünk, hanem hogy a régieket végre megértsük.

Számomra ennek a történetnek van egy minden másnál fontosabb tanulsága.

Soha többé nem szeretnék olyan országban élni, ahol a hatalom arra ösztönzi vagy kényszeríti a polgárait, hogy egymást figyeljék, egymásról jelentsenek, egymástól féljenek.

Ahol a politikai lojalitás, a feljelentés, a feltétlen alkalmazkodás és a karrierista helyezkedés többet érhet, mint a tisztesség, a szakmai tudás vagy a tehetség.

Ahol az embernek mérlegelnie kell, hogy mit mondhat el a barátjának, a kollégájának vagy akár a szomszédjának.

Mert a diktatúrák egyik legnagyobb bűne éppen az, hogy megmérgezik az emberek közötti bizalmat.

Hetven évvel 1956 után és harminchat évvel a rendszerváltást követően végre újabb lehetőséget kaptunk a múltunk megismerésére.

De a neveknél nem szabad megállnunk.

Mert az igazi kérdés nem csupán az, hogy kik szerepeltek a nyilvántartásokban, hanem az is, hogy milyen rendszer tette lehetővé mindezt – és mit tehetünk azért, hogy ilyen többé ne történhessen meg.

Foto: ÁBTL