Elment Kinga
Elment Kinga
„ Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.”
A hirtelen és készületlen haláltól óvj meg Uram minket!- szól az imádság. Te már biztos tudtad, hogy nagy útra indulsz, de engem hirtelen és készületlenül ért a halálod. Túl fiatal vagy hozzá, a magad 44 évével, pedig nem jöttek felőled biztató hírek. Kinga nagyon nincs jól- hallottam a közeli barátaidtól. Emlékszem tavasszal, amikor felmentem hozzád, hogy interjút készítsek Veled. Bátor voltál, vállaltad. Mondtad sokszor úgy ébredsz fel, hogy ez az egész csak egy rossz álom, de utána visszazuhansz a kegyetlen valóságba. Tényleg rákos vagy. Tűrted a kezeléseket, hol jobban, hol rosszabbul. Próbáltunk segíteni Neked ebben a harcban. Ki így- ki úgy, de nagyon sokan a városból. Nem tudom mikor döbbentél rá az irtóztató igazságra, hogy ez a vég. Azt hiszem, akkor igazán egyedül lehettél az univerzumban. Mert mi élők, hiába is voltunk melletted, tápláljuk a hiú ábrándot. Én nem leszek soha rákos, csak a másik. Én nem halok meg, csak a másik. Most pedig itt állunk magunk elé motyogva. Ne már? Kinga? Tényleg?
Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd